Ami halálukkal megszakadt, más, szellemi dimenzióban, nekrológok, emlékkönyvek és lapszámok kezdték folytatni. A tovább vezető utat munkáik újabb, gondosan szerkesztett, elrendezett kötetei, feljegyzéseik, leveleik kiadásai, a Mészöly Miklósról és Polcz Alaine-ről szóló cikkek, tanulmányok és a hospice tevékenysége jelölik majd. Meg a kultusz, ami a kultúránk, értékőrző emlékezésünk része. Ebben ők maradnak a protagonisták; a mellékszerepekben: irodalmárok, muzeológusok, a lélektan, a lelki egészségügy, a thanatológia szakemberei, és természetesen olvasóik, külön-külön és vegyest. 

   Előadásom is vegyes. Kettős portrét, pályarajzot és néhány szöveg elemzését igyekszem összerakni a fogalom eredeti értelme szerint - esszéként, próbálkozásként. A személyest sem palástolva, tétova kanyarokat is téve igyekszem életük, munkáik tényeiből kiindulni, óvatos következtetésekre jutni. Emlékbeszédem a kettős szellemi hagyaték, a kétféle élethivatás és az eltérő irodalmi művek párhuzamos, de egymást is metsző vonalait keresi. Tapintattal; kivételes, alkotó, inspiratív emberekről szólok, akikhez több mint negyven éves barátság is kapcsolt.

   Ez a diptichon egy páros portré. Kerüljenek mégis külön-külön keretbe, melyeket sarokvasak kapcsolnak össze. Ha megmozdítjuk a táblákat, talán még a csikordulás is hallható. Szükséges a képek önálló keretezése: a maguk nemében -- elsődleges értelemben, férfi és női nembeliségükben -- igen autonóm valakik voltak. Felettébb önálló - megkockáztatom: eltérő természetűen makacs - individuumok. Ugyanakkor, házasságuk kezdeteitől fogva - a világ szemében - legendásan vonzó, roppant megnyerő (nehéz a szép jelzőt kikerülni) emberpárt alkottak. Nem volt könnyű ez a szerep. Sőt, zavarba is hozhatta az embert, mert van benne valami ártatlan disszimiláció, valami akaratlan megtévesztő hatás, amiről ők persze nem tehettek. Hiszen nehezen szabadulunk sztereotipikus, giccsesnek is nevezhető, rávetítő késztetéseinktől; privát minta-keresésünkben magán árkádiákról képzelgünk. Nosztalgiánk hajlik arra, hogy az élet, a szerelem, a házasság megnyerő példáit kutatassa.

   1961-ben ismerkedtem velük. Alaine-nel találkoztam először a lepusztult, deviánsairól ismert József utcai slum közegében, a működő Fővárosi Gyermekideggondozó Intézetben. A ragyogó, beszédesen nyílt tekintetű fiatalasszony az egészségügyi dolgozók fehér köpenyét hordta. Egy hosszúkás folyosó végén, kicsiny, ablaktalan helyiségben volt a rendelője. Elbűvölő helyszínnek látszott ez vizsgálati kuckó, pedig felettébb fontos és komoly volt az ott folyó munka. Egy pszichodinamikai vizsgálati eljárás, az úgynevezett világ-teszt töltötte be a szobácskát, ami úgy nézett ki, mint egy játszóház. (Külföldi, szakirodalmi példák nyomán Polcz Alaine adaptálta és alakította ki a teszt itthoni változatát. Singer Magdolna Partitúra címen megjelent élet-interjújában Polcz Alaine - igen szerényen és visszafogottan - beszél róla.) Mint egy varázslatos gyerekszoba, holmi kicsiny, rejtett bábszínházi vagy játékbolti raktár: a sok-sok fali polcon százával az apró tárgyak, emberkék, állatkák; a világ ezernyi dolga: miniatürizálva. A helyiség közepét jókora asztal foglalta el, rajta homokkal teli, nagy terep-tállal. Ebbe rakosgatták ki a gyerekpáciensek a saját "világukat". Tetszés szerint válogatva a polcokon lévő holmikból. Imádtak persze oda bejárni, néha még be is szöktek. Mindez persze hatott az egykori fiatalemberre - a pszichológus-asszony közvetlen, szép személye, a világ-teszt különleges atmoszférája.


Képek a kisoroszi házról, kertről

   A Pontos történetek-nek ez a nevezetes kulcsmondata, amely mint személyes, írói dedikáció egészen kivételes Mészölynél, rövidítéssel jelöli meg Alaine-t, akitől a mű alapanyaga származott. Azért is fontos ez, mert kiindulópontunk lehet; mert mintegy az időben előre referál. Ami egészen elképesztő: akkor még senki el nem gondolhatta, hogy lesznek majd olyan Polcz Alaine-könyvek, amelyekhez továbbvezet az ajánlás. Az ő két-három évtizeddel későbbi, vallomásos, önéletrajzi köteteinek csoportjához.

   Mészölyék nyersgyapjú kardigánjai biztosan rég az enyészeté, meglehet - a szárnyas idő küldönceiként - molyok rágták el őket. Az anekdotikus emlékezés fonalát is elvágom. Írói munkáikat, a kétféle szellemi szőttesből a közös és radikálisan más szálakat igyekszem figyelni. Elsősorban néhány mű sejthető vagy nyilvánvaló közös mögötteséről, figyelemre méltó szimmetriákról és aszimmetriákról fogok beszélni. Hisz más és más volt szellemük, lelkük, rendjük és a hozzá tartozó eltérő rendetlenségük (rendkívüliségük) is - hogy egy önismeretre nevelő, sikeres Polcz-szakkönyvre utaljak.

   Visszatérve a Pontos történetekhez: nem ismerjük az asszony eredeti szövegét, a mű alapját. Az Urtext, vagyis Alaine útiélményeinek előbb magnetofonba mondott, majd gépelt rögzítése nem maradt fenn, filológiai rekonstruálása se nagyon lehetséges. A regényben van azonban néhány olyan kormeghatározó utalás, amelyek jelzik, hogy A. az 1960-as években tett erdélyi - kolozsvári, vizaknai, nagyszebeni - rokonlátogatásáról, egyik hegyvidéki nyaralásáról, illetőleg néhány hazai úján ért benyomásairól kezdett friss élményeiről mesélni. "Képzeld, kincsem,..." - szinte halljuk a kezdő intonációt, ahogy kezdhette...A Karácsonyi utazás és a Leányregény  visszaigazolják, hogy részlet-megfigyelésekben, tárgyi dolgokban, családi, emberi vonatkozásokban hallatlanul sűrű, érzékletes anyagot tudott prezentálni beszámolóiban. Ezeket aztán férje kérésére magnetofonba mondta, majd legépeltette. (Szakmai szövegeit, cikkeit is így készítette.) Stílusanalízissel, a tömör, rövid mondatok, a belső, meditatív részek és a rekonstruált direkt dialógusok váltakozásának, a történések sok esetben éles és keményen belső "vágásainak" tüzetesebb elemzésével talán ki lehet mutatni az írótól származó "beavatkozásokat". Néha mondatról mondatra, másutt bekezdésről bekezdésre látszanak az alkotói processzus nyomai. Egy ilyen vizsgálódásban Polcz Alaine saját szerzőségű könyvei fognak segíteni, épp a maguk másságával, lágyabb, oldottabban mesélő kedvével, lélegzetvételével.  A Pontos történetek-ben még hang másolódik hangra, egy markáns szerzői kéz óvatosan érinti, formálja a puha anyagot, mindvégéig ügyelve arra, hogy a hangfekvés, a reflexió női személyessége, a struktúra alapjai megmaradjanak. Most csak két vonását említem. Az egyik: Miklóst erősen foglalkoztatta akkoriban a film, annak objektív kifejezésmódja (ld. A tágasság iskolája és az Érintések című esszéköteteit), és különösen a cinema verité, Andy Warhol automatikus, hangsúlyok nélkül rögzítő kamerája. Ez saját írói törekvéseivel függött össze. E regényben is a nevezetes stendhali "úton járó tükör" modern írói változata foglalkoztatta. Ponttól pontig húzott vonalainak szándékosan gyenge az epikai koherenciája. Egy anonim utazó megfigyelései; valaki, egy anima monologikus beszámolójának perspektívájában. Puhán, különösebb hangsúlyok nélkül, nem egyszer esetlegesen sodródnak egymás után a részletek, egyenletes a részvét, a csodálkozás, folyamatos a nyitottság, amely áthatja a benyomásokat. Mintha valaki nyitva tartaná belső, lelki kamerájának záróreteszét, miközben a megadott élességi beállítás és a blende is csak kicsit mozdul. Ez az effektus idővel még kiélezettebb forma-képző lesz Mészölynél. Nemcsak a női hangot hagyja el, tovább élesíti a fókuszálást is, hogy az írói megfigyelő szinte irgalmatlan voyeurré válhasson. Ekkor már a narráció lélegzetvétele, a hang mögötti lüktetés, dobbanás se nagyon hallható, csak egy kamera surrog, pereg szinte nesztelenül. Ez már a legradikálisabb mű, a Film.

   Van egy merőben tartalmi, tematikus hatás-eleme is ennek az 1970-es, előadásom középpontjába állított regénynek, és nyomukban Alaine ide kapcsolódó prózakönyveinek. Eseményei  - kevés kivétellel - Romániában, Erdélyben játszódnak. Politikai kontaminációi miatt a korabeli olvasó még jobban érzékelhette, hogy a kétnyelvűségét, ottani gyökereit megőrző asszony tárgyilagos ugyan, de személyesen beavatott. Spontán szociográfusként megannyi intimitást ismer a kelet felé eső határokon túli világról. Elfogulatlan, nem ismer nemzeti, nemzetiségi válaszvonalakat, és impassibilité-je is csak felületi - szolidáris, érzékeny, nyitott. Állatra, emberre; magyarra, románra, cigányra; hegyi és városi népekre; váróteremben, restiben, vonatfülkében, ravatalnál; rokonok, ismerősök, ismeretlenek közt. Az író módszeresen fedésben tartja azt az evidenciát, hogy ezek a mikro-történések, a figurák magatartása, az ottani fizikai valóság rengeteg, politikai természetű jelzést tartalmaz a kor romániai valóságról. Azt sem tudjuk pontosan, hogy az asszony mikor vált magyarról románra vagy vissza. Tényeket észlel - anyagi, lelki, nyelvi pusztulást, az élet-akarás változatait meg a beletörődés sebeit. Felfogásmódja azért is megejtő, mert gyerek- és fiatalkori énjének, benyomásainak bizalmi talaján állva utazik és csodálkozik, nem hagyva, hogy a szörnyű kataklizmák megbontsák az ő jóhiszeműségének, bizalmának az alapjait.

   Innen fordulok vissza egy évtizeddel korábbi Mészöly-alkotásokhoz. A szerelmükön, házasságukon meditálva az Egész lényeddel szerzője - bölcs meg - és belátásokra jutva - megpróbál válaszolni egy sajátos kérdés-csoportra is. Az író házasságuk első éveiből való műveit olvasgatva arra keresi a választ: ő maga hol, milyen alakokban van "megírva"? Hol ismeri fel egykori képét? El is mondja, hogy szerinte melyekben van róla szóló ábrázolás. Sok finom, titkos motívumot említ. Márton László, értőn reflektálva erre a könyvre, bővíti ki Mészöly szöveg-albumának ezeket a lehetséges "Alaine-képeit". Kényes a téma. Már a probléma maga is; ritkán lehet biztosat mondani. Az írói, nyelvi alkotás belső, imaginatív természetéről való ismereteink teszik bizonytalanná az ilyen "nyomkeresést", a lehetséges magyarázatok igazság-értékét. Az irodalmi ábrázolás öntörvényű és bonyolult, erre utalnak, ezt példázzák József Attila nevezetes sorai: "Lágy őszi tájból és sok kedves nőből próbállak összeállítani téged" - írja (kiemelés FM). A problémától, a bizonytalanságtól ez az előadás sem igen szabadulhat.

   Amit a Polcz Alaine emlékezése bizonyos mesék születéséről, szüzséjéről és személyes jellegéről mond, hiteles, fontosak a háttér-utalásai. Egy időben közös is ez a munkájuk; Alaine is írt, fordított meséket, bábdarabokat (álnéven). A világ-tesztről felidézett emlékeim is eléggé mesések. Egyébként mind a két embernek a bábszínházzal, ezzel a sajátos hangulatú, szellemű, művészi műhellyel kapcsolatos dolgai egy majdani monográfus (vagy rész-tanulmányíró) alaposabb felderítésére érdemesek. A gyermekmesék nyelve, a titkos értelmű fabulák szimbolikus világa olyan terület, ahol az író és a gyermekpszichológus kölcsönös inspirációja nyilvánvaló. A Mészöly-életrajzokból tudható: a diktatúra legkeményebb éveiben a bábszínházi dramaturgiai munkák, bábdarabok és mesék írása tették lehetővé az alkotást és a puszta megélhetést. Az író nem is távolodott el tőlük, tudatosan illesztette első, nagyobb szabású, retrospektív rövidpróza-gyűjteményébe, az Alakulásokba legfontosabb meséit; kései remeklése egy bábdarab: a Gyerünk matróziába! mesés és mélyen  filozofikus  színmű.

   Az 50-es évek végéről és a rá következőkből datálódnak azok a Mészöly-novellák, amelyek közös életükhöz, életrajzuk azonosítható tényeihez kapcsolhatók. A Mulasztás a fiatal házaspárral; Az árnyék, amiben a sóstavak is utalnak az akkoriban még együtt látogatott Vizaknára, Alaine gyermekkori világára. Nem kétséges, ki az "ők", az ember-szereplők a Jelentés öt egérről elbeszélésben: az egerek Városmajor utcai lakásuk kamrájába veszik be magukat, a házaspár - legalábbis kiindulásképpen - bizonyára róluk mintázódott. Az ablakmosó fiatal, szerelmes házaspárja, melynek nyitó-monológja finom erotikával szól, vagy a Bunker megejtően lírai lány alakja se maradhat ki egy ilyen tallózásból. 

   Az 1957-ben írott Tragédiában két házaspár szerepel. Ihlető mintájukra - az írói transzpozíció, a fiktivitás átformálásának dacára - elég jól vissza lehet következtetni. Több interjúból, emlékezésből tudjuk, hogy épp a legnehezebb években a két házaspár, Lengyel Balázs és Nemes Nagy Ágnes, illetőleg a Mészöly-pár közt meleg barátság szövődött, amihez hozzájárult: otthonaik néhányszáz méterre estek egymástól. Együtt élték át a forradalom napjait, és a bukás utáni kemény időket. Mészöly Tragédiája, tehát a prózai elbeszélés az 1944-es német megszállás idejére teszi és studebaker márkájú autóhoz kapcsolja a történet kulminációját, amiben elviszik és letartóztatják az egyik férfit (végül kiszabadul). Életük, barátságuk valódi drámáját idézik ezek az események: Lengyel Balázst valóban letartóztatták az l956-os forradalmat követően. A történetre és a figurák eleven modelljére azért lehet következtetni, mert Mészöly a rendszerváltozás után Finom kis tragédia címmel rádiójátékot írt az elbeszélésből. Ennek a szövegében, a háttér zajra, a behallatszó rádióbeszédre vonatkozó instrukcióval történelmileg is pontosan datál. Vegyük a szereplőket a szerző szerinti lista és jellemezés szerint: "Judit, kicsit rekedtes, mazochistán görcsös" (ez: Ágnes); "Andris, behízelgően link, de tartással" (Balázs); Marika, kislányosan vibráló, elmélyülő (Alaine); "Sanyi, medvenyugalommal férfias, érzelmes" (az író maga). A novella és a hangdráma az egykori "négyes fogat" alakjait karakterizálja - természetesen elcsúsztatással, transzponálva. Marika-Alaine-ről, a fiatal feleségről is hallatlanul érzékeny, meleg jellemképet kapunk itt. Még annak a lenyomatát is őrzik e művek, hogy különlegesen bizalmas, barátnői kapcsolat volt Nemes Nagy Ágnes és Alaine közt; ennek a női intim-szférának igen bensőséges, érzéki-érzékletes az ábrázolása.

   A másik elbeszélés, a Teréz krónikája 1958-as írás - portretírozó szándékát talán felesleges is magyarázni. Aki ismeri a novellát és - akár vázlatosan - Polcz Alaine életrajzát, tudja a kettő között szoros összefüggéseket is. A megismerkedésük történetéből, fiatalságuk életanyagából szőtt krónikát érzelmi melegség, sajátos szerelmi melankólia hatja át. A novella mai olvasóját nem ez az összbenyomás, és nem is a végkimenetel halál-fikciója érinti meg leginkább. A novella nyitásán, a Tudor Arghezitől vett tragikus és enigmatikus bevezető vers-mottón hökken meg: "S a lélek sír, a múlt beléharap,  Vadba hasít a rokonléptű vad". Az elbeszélés szövegét kontrázza ez a rejtett értelmű mottó. A krónika mindvégig ennek az ellenkezőjéről beszél. Semmiképpen se "vadságról", "egymásba-harapásról", hanem a szerelemről, egy szerelmes párról. Lehet, hogy a mottó rejtélyének épp az a "megoldása", hogy Teréz halálával szimbolikusan a szerepeltetett személyt, illetőleg vele együtt a szerelmet "öli meg" a szerző, és ettől "sír a lélek"? Bevallom: nem tudom.

   Összesítő szemlélettel persze - életüket, munkáikat, dolgaikat nézve - kétséges lehet, nem felesleges-e ez a sok "előbb-utóbb", a "korábban-későbben", az "oda-vissza". Talán nem; először is azért, mert az élet, az életidő drámai színpadán szükségszerű a szerepek időbeli megosztottsága. Másodszor, mert a Mészölyék páros útjában mégis csak van valami meseszerűen példázatos is. Hiszen sok emberben megvan a művészi - vagy mondjuk: a poétikus - érzékenység minősége. Ez azonban többnyire élethossziglan lappang. Alaine-nek viszont nem csak az adatott meg, hogy intuitív tehetségét, nyitottságát, fogékonyságát hivatásában, munkáiban kamatoztassa, hanem az is, hogy egy nagy íróra - asszonyszerepén túl - hatással legyen. Társa, a művész-ember mellett járta az írás és az élet iskoláját, hogy aztán szabad individuumként maga nyilatkozzon meg. Méltán sikeres könyvei az irodalom részei, ahogy a különleges document humaineknek ott a helyük. Sokak okulására, vigaszára szolgál az ő szívmeleg, bölcs életfelfogása. Márton László találó megfogalmazását idézve: könyveinek "derűs szemléletessége".  (Az emberek széles körben az ő nevét, és nem Mészölyét ismerik). Amikor még csak a játékdiagnosztikáról, a rend és rendetlenség viszonyáról publikált a "szakíró" Polcz Alaine, szerintem akkor se volt egészen szabályszerűen "tudományos". Inkább - a szó igen tág értelmében - művészi volt a felfogása, a személyes empátiája. Ebből a talajból sarjadtak aztán az önelemző, önéletrajzi, nyíltan vallomásos prózái. A Macskaregénytől a már idézett könyvekig.

   Mészöly epikája azonban az ő beállítottságának a diagonális ellentéte - bármilyen mélyen és szinte folyamatosan áramlanak nála is rejtett gyökérzetben az autobiografikusság, a személyes élettapasztalatok nedvei. Személytelen, visszafogott, zárkózott, férfiasan szemérmes, áttételes, tömörített és lefojtott. Polcz Alaine texturális melegségével ellentétben az ő tárgyi részletezése, élessége és pontossága: fagyasztó és hideg fényű. "Maradj Névtelen, legyen tanúja a nyomorúság szépségének" - mondja a Megbocsátás írnoka. Persze Mészöly is hagyott nyomokat - arról is, ami nem lehetett párhuzamos. "A visszhang - nőnemű"; "az asszonyok elfajult macskák"; "a független, mint a függő különleges esete" - olvasom a Műhelynaplókban. Az Atlétában meg ez áll: "...hogy ennyire külön és mégis egymásra utaltan". "Telítve vagyok az egyezésekkel; ugyanakkor semmi se egyezik elég jól" - mondatja az egyik szereplőjével. Észrevételei persze többértelműek; biztos azonban, hogy az etikus reflexivitás mélyen szántó tudatossággal élt benne, és sokat tudott a mély, életre szóló kapcsolatok paradoxonairól is.  

  
   Végezetül idézek valamit, ami egy mind a kettőjük számára centrális témával, a halállal függ össze. Két ravatalról van szó, szeretném láttatni milyen másképpen elevenítik meg.  Mészöly Ballada az úrfiról és a mosónő lányáról című elbeszélésében igen kemény metszésekkel, az elemi benyomások felnagyítása formálja a felravatalozás képét: "Apját ő sem tudja felidézni másképp, - mondja a főszereplő - csak ha a szemölcsöt is odagondolja a nyakán a szimpla keménygallér fölött - utoljára még fel is horzsolódott a ravatali öltöztetésnél, s a száraz bőrön feketés vér maszatolódott el". A Pontos történetek, útközben egyik jelenetében, amikor egy rokon házi ravatalát látogatja meg, A. igen aprólékos, személyes, gazdagon szóródó megfigyelések sorjáznak. Alaine inkább a halál, a túlélés rituáléit veszi észre: test lemosdatását, a letakart tükröt, a besötétített szoba fényviszonyait, az ismételten leeső szemfedőt, vagyis a hozzátartozók gyászmunkáját, az esendő, emberi részleteket. Amikor ezeket meglátta, elmondta, biztos nem tudott még semmit a tanatológiáról.

   Nem folytatom; bennem a két fél-rész így törött egész.